[... A kiállításon egy válogatást láthatunk az utóbbi évek alkotásaiból. Különböző festésmódok, stílusok, technikák és anyagok keveredése jellemzik a bemutatott műveket.      Az abszolút spontaneitás hatja át őket. Jose ugyanis nem készít vázlatokat, nem tervezi meg előre pontról pontra a kompozíciót, minden a vásznon magán alakul. Így van, hogy a kezdeti elképzelés a végére teljes átalakuláson megy keresztül. A művészi szabadság abszolút megnyilvánulásának lehetünk tanúi. Jose nem akar különböző irányzatoknak, divatos stílusoknak megfelelni, vagy jól bevált, mások által bejáratott festésmódokat alkalmazni. Csakis az őt körülvevő világ impulzusaira kíván reflektálni kifejezve az érzelmeit. Pontosan erről van szó, a művészi önkifejezés mindent felülíró voltáról. Vagyis nem számít mire, mivel és mit fest vagy rajzol, a fő cél számára az, hogy kiadja, kifesse magából azt a hihetetlen érzelmi többletet, vagy kavalkádod, nagyon gyakran nosztalgiát, mely egy-egy zeneszám hallgatásánál, baráti együttlétek során (ld. a kiállítás címe Drinking and looking at you), magányos pillanatokban, vagy hazájára, Mexikóra gondolva tör fel belőle. Míg a legtöbben az időt és az emlékeket fényképek formájában próbálják konzerválni, addig Jose bonyolult, érzékeny, de egyben teoretikus lelke számára ez túl egyszerű és üres megoldás lenne. Hiszen számára nem is annyira az elkészült művön van a hangsúly, hanem magán az alkotás folyamatán. Ezzel magyarázható az, hogy vannak képek, amiken éveken keresztül dolgozik, hogy így a hosszúra nyúlt munka során felidézhesse, újra és újra megélhesse, megemészthesse a történteket. Egy szóval összefoglalva Jose művészete szentimentális, a szó legpozitívabb értelmében.

              Nehéz lenne bármilyen irányvonalat is felépíteni művészetében, főleg azért, mivel itt még az első szárnypróbálgatások időszakában vagyunk, valamint mert tudatosan is arra törekszik, hogy az alkotás szabad folyamata semmilyen megszokott sémának se rendelődjön alá. Ez ellentmondana ugyanis a szabadságra vágyó, spontán énjének. Viszont ha alaposan szemügyre vesszük a képeket, mégis felfedezhetünk közös vonásokat, alkotóelveket.

​

              Először is különböztessük meg a figuratív és a non-figuratív műveket. Főleg a 2000 előtti és körüli időszakot jellemezte a figuratív alkotások túlsúlya, mely alatt női aktokat, akttöredékeket kell sejtenünk. Férfi egy se!  Jose ezeken nem törekszik anatómiai hűségre, pont ellenkezőleg, egyes részleteit a testnek, a női princípiumokat – mellek, csípő - expresszív módon felnagyítja, eltúlozza, hogy így fejezze ki az érzelmek felfokozott voltát. Nem célja a valóság pontos visszaadása, mivel az csupán illúzió, hamis kép, a realitás üres letükrözése lenne. Számára az a fontos, hogy tágabb összefüggéseket, az emlékekhez köthető olyan elvont, megfoghatatlan dolgokat is, mint az illatok, az idő múlása, vagy a hangok – ábrázolni tudjon. Ezt van, hogy konkrétabban teszi, mint az aranyló őszi levelekkel elborított utcaképben, mivel emögött egy pillanat konkrét emléke húzódik, azonban a legtöbb esetben a képek egy-egy hosszabb periódust ölelnek fel, így az abban megélt történések, az érzelmek sokfélesége a szó szoros értelemben ezek felületére rétegesen rárakódik. Ez főleg a legújabb munkákon érzékelhető. Gondolok itt például a My heart is a cave című 2010-es festményre, mely fordulópontot is képez az eddigi művek sorában és a kiállításnak talán az egyik legszebb darabja. Jose ezzel a képpel fedezte fel és aknázta ki igazán a marker toll adta lehetőségeket, egy újfajta, izgalmas struktúrát hozva létre. Vagyis az alkotás két fázisból áll. Az elsőben öntudatlanul, spontán módon színfoltokat visz fel a vászonra, vagy farostlemezre, majd ezek találkozásánál, egymásba folyásánál marker tollal meghúzza a kontúrokat, azokat árnyékolja, amikből újabb és újabb vonalak és összefüggések születnek. Így elkezd kirajzolódni egy sűrűn szőtt, dekoratív háló, mely önmagát alakítja a véletlenre alapozva, hogy a végén mégis megszülessen belőle egyfajta szürreális rend, melyben valahogy minden a helyére kerül és a néző is az alkotás részévé válik, hiszen asszociációira van bízva mit is lát bele a művekbe.

              Ettől kezdve, pedig a market tollak vonalai behálózzák az alkotásokat. Ez az a technikai módszer, melyben Jose igazán kiélheti magát, hiszen akár a korai műveket tekintjük, akár a legújabbakat, annak ellenére, hogy teljesen különböző világokat tárnak fel, egy közös pont, vagy alkotóelv öntudatlanul is összeköti őket, ez pedig a tér szerepe. Ne feledjük el, hogy Jose végzettségét tekintve építész és ezzel egy nagyfokú térlátás vagy térre való érzékenység jár együtt. Tehát még a leglíraibb, spontán alkotások is magukon viselik a tér láttatásának, a vele való játéknak a nyomait. Ez egyes képeknél akár odáig is elmegy, hogy a motívumok valóban három dimenziósan kimozdulnak a térbe.

És ahogy az építészetben a tömegek, a falak kontúrjai fogják körül az egész konstrukció lényegét, vagyis az üres teret, úgy ölelik körül a marker toll kusza vonásai a színek kavalkádját, és bontakoznak ki a formák, amik Jose érzelmeinek és emlékképeinek lenyomatai. Végezetül de nem utolsó sorban meg kell említenünk a képek keletkezésénél fontos szerepet játszó zeneiséget is. Aki ismeri Josét, azt tudja, hogy lételeme a zene és örök fájdalma, hogy nem zenésznek született.
Az alkotások megközelítésének tehát ez a következő szintje, hiszen sok esetben konkrét dallamok inspirálták őket, amiket itt a megnyitó alatt, majd később a Vittulában is hallhatnak. És ezzel még nem végeztünk. Nem csak zenékkel egészülnek ki az alkotások, hanem saját versekkel is. Vagyis Jose minden létező módját meg akarja ragadni annak, hogy mondanivalóját kifejezze és az érzékek különböző szintjein megőrizze.
          Összefoglalva tehát kortárs Gesamtkunstwerkeket, vagyis összművészeti alkotásokat láthatunk itt, melyek megértéséhez nincs szükségünk teóriákra, művészetelméleti fejtegetésekre, csupán az érzékeinkre kell hagyatkoznunk és hagynunk, hogy őszinte világuk szabadon kitárulkozhasson előttünk...]



Krisztina  Kovács,
Budapest, January 13,2011.